Egy átlagos szombati nap:  Reggel 7 óra. Kinyitom a szemem, magam mellé nézek és Norbi már sehol...

Versenyfelkészülés idején (kb. márciustól-júliusig/augusztusig) a hétvégéink arról szólnak, hogy Norbi reggel elmegy hajnalban edzeni, jómagam vagy szintén edzek, vagy tanulok. Az edzései általában 5-6 órások, ez viszont annak is köszönhető, hogy Berlin központjában lakunk és mire innen kikecmereg az ember bicajjal, vagy kocsival, az beletelik egy jó másfél órába (oda-vissza). A várósból való kitekerést nem számoljuk bele az edzésbe, mert a folyamatos piros lámpák maximum a kigyorsulást és a bevillanó magas pulzus értékeket "segítik".

Kb. 14-15 óra táján Norbi hazaér és ilyenkor mindig próbálom úgy időzíteni, hogy készen legyen az ebéd. A táplálkozásra nagyon odafigyelünk, hisz ez az egyik alapja a jó felkészülésnek. Norbi már közvetlen edzés után is eszik, ezzel elkerülve az eléhezést. Ettől függetlenül mindig farkas éhesen jön haza. :) Ami az ebéd összeállítást illeti, nincs szigorú diétánk. Úgy vagyunk vele, hogy amit a testünk kíván, azt esszük, persze mindezt mértékkel. (A táplálkozásról bővebben majd lásd a külön cikket). Ebéd után mindig beiktatunk egy 1-órás pihenőt. Norbi általában tényleg elalszik és néha az 1 órából 2 is lesz. Én ezalatt általában vagy tovább tanulok, vagy szintén pihenek. A délutáni szieszta után már közeleg az este. Általában ilyenkor beszéljük meg -egy kávé és süti társaságában- hogy milyen volt Norbi edzése és mit tervezünk még a hétvégére. A vasárnapok Norbinak általában rövidebbek, így akár együtt is tudunk edzeni. Persze ilyenkor is külön utakon megyünk, de együtt kezdünk és együtt is végzünk. :) A tudat hogy a másik is ott van és ugyanúgy szenved, megnyugtató és szintén fontos szerepet játszik a támogatásban. 

Mindezt olvasva kicsit olyan érzésünk támadhat, hogy egy triatlonos élete, olyan, mint egy kisbabáé. És ez valóban így van! Ha valaki komolyan készül egy versenyre, fontos hogy kialakuljon egyfajta bioritmus, amihez aztán a szervezet is hozzászokik. És itt jön a partner szerepe. Eldönthetjük, hogy szeretnénk-e részesei lenni ennek a folyamatnak, ezzel támogatva partnerünket. Egy másik alternatíva, hogy ráhagyjuk parnterünkre a felkészülést. Részesei nemcsak úgy lehetünk, hogy kiszolgáljuk ferjünket/feleségünket és lessük minden óhaját...Ezt maximum ők szeretnék. :) Elég ha ehhez a folyamathoz bármilyen módon hozzájárulunk -legyen az egy kiadós ebéd, egy együtt töltött edzés, vagy "csak" annyi, hogy meghallgatjuk az edzésről való beszámolót (akkor is, ha nem izgatja fel éppen a fantáziánkat). Ezekkel az apró dolgokkal tudatjuk partnerünkben, hogy ott állunk mögötte. És ha egy kicsivel is hozzájárultunk a felkészülésükhez, ugyanannyira fogunk örülni az elért eredménynek, mint ő. 

Mindezt persze nehéz megvalósítani. Nyilván attól is függ, hogy mekkora a család. Amíg nincsen gyerek, addig sokkal flexibilisebb a szervezés. Van viszont előnye is annak, ha anyuci, vagy apuci sport mániás...:) Gyerekkel lehet futni és bicajozni is. És ezt minden korosztálynál. Legyen az egy babakocsi (és ehhez még nem is kell spéci futó-babkocsi), vagy egy utánfutó a bicajon. A rövidebb edzések így simán kivitelezhetőek lesznek. Nálunk gyerek-téren egyelőre nincs tapasztalat. Próbáljuk kitombolni magunkat addig, amíg nem aktuális a dolog. Addig merünk nagyokat álmodni és komoly célokat kitűzni, mert legyünk őszinték: könnyebb összehozni egy hawaii-i Ironmant, addig, amíg csak magunkra kell odafigyelni. :)

A fetni sorokat talán két szóval foglalnám össze: tudatos szervezés. Fontos, hogy kialakuljon egy életstílus, amelyhez mindkét fél tud alkalmazkodni. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a komolyabban versenyző félhez kell alkalmazkodni. Nem! Úgy kell megtervezni egy versenyszezont, hogy mindkét fél számára teljesíthető legyen. Fontos viszont kiemelni, hogy az egyik félnek alkalmazkodóbbnak kell lennie. Komoly eredmény csak így érhető el. Ez viszont azt is jelenti, hogy amíg az egyik évben mi támogatjuk partnerünket, addig a másik évben ő minket, vagy pedig más téren támogatnak minket. Nálunk szerenécsre elég jól működő folyamatról beszélhetünk. Nekem az utóbbi évek a tanulásról szóltak. Norbi mindenben maximálisan támogatott. Az ő eredményei pedig büszkeséggel töltenek el, mert úgy érzem ezek részben az én eredményeim is. :)